Krizbainé Szabó Éva, a Pestmegyei Múzeumigazgatóság munkatársának gyűjtőmunkája. Köszönjük szépen a segítséget!
A Mithrasz-kultusz
Mithrasszal először a perzsa, majd némi áttétellel az indiai mitológiában találkozhatunk. Idővel pedig számos európai és keleti kultúrában éreztette hatását, a legismertebbé mégis a Római birodalomban vált.
Mithrasz a perzsa mitológiában
Mithraszt a perzsa mitológia szerint Ahura-Mazda, a perzsák Legfőbb Istene teremtette, mint a szerződések és a háború istenét. Igazságos, de tud erőszakos és kegyetlen is lenni, amikor az istenteleneket husángjával pusztítja.
Másfelől napisten is, aki - mivel ezer füle és szeme van - mindent lát, mindenről tud. Egyetemes tápláló is, aki biztosítja a rétek és nyájak termékenységét.
Lakhelye az égbolton túl, a szellemi világban épült, de mégis elégedetlen, mert az emberek nem imádkoznak hozzá. Ezért jutalomképpen kultusszal ajándékozza meg a Legfőbb Isten. Mithrasz ezt követően visszatér a földre, hogy legyőzze az istenteleneket, s ezért a tettéért a halandók az egész földet beragyogó istenként imádják.
Kultusza kezdetben valószínűleg a Kis-Ázsiában letelepedett Mágusok (perzsa papi nemzetség tagjai) körében bontakozott ki, de ekkor még nyilvánosan gyakorolták ezt a vallást. Később azonban új tartalommal telítődött a kultusz: Mithraszt már egy sziklából eredeztették, így vált a kultusz elengedhetetlen helyszínévé a barlang.
A kultuszt államvallás szintjére emelő párthus királyok is trónra lépésük előestéjén visszavonultak egy barlangba, alattvalóik pedig újszülöttként, természetfölötti eredetű lényként tisztelték. (A keresztény gondolatkörben is a fényárban úszó betlehemi barlangban látjuk megszületni a Messiást.
Mithrasz kultusza a nyugati világban
A mitológia nyugati változatában már Mithrasz az isteni útmutatás szerint ellopja az - eredetileg Ahura-Mazda által teremtett, s minden rossz okának tekintett - ősbikát, s a Nap (Sol) parancsára feláldozza azt. E küldetést csak nehéz szívvel képes végrehajtani, emiatt ábrázolják úgy, hogy fejét félrehajtja, miközben egyik kezével megragadja a bika orrlikát, a másikkal pedig nyakába mélyeszti a kést.
"A haldokló áldozat testéből születtek mind a jótékony füvek és növények ... Gerincvelejéből csírázott ki a búza, amely kenyeret ád, véréből a szőlőtő, amely a misztériumok szent nedűjét adja." /Eliade II., 254.o./
A bikát barlangban áldozza fel a Nap és a Hold jelenlétében. /A nap és a hold jelentette az anyagi világba alászálló lélek számára az út kezdő és végpontját./ Miután elvégezte feladatát, Mithrasz a mennybe emelkedik. Mint megváltó és üdvözítő, Mithrasz ezzel előrevetíti a beavatott, a hívő lélek lehetséges jutalmát.
Az "egyetértés"-ről /megállapodás, szerződés/ elnevezett Mithrasz-misztérium a Római birodalomban történő elterjedését követően alapvetően katonavallás volt, ugyanis csak férfiak lehettek a beavatottak.
A római katonákon kívül kereskedők és rabszolgák is gyakorolhatták a napisten eme misztériumát. Kr.e. 67-ben Iránból került át Itáliába, majd a Duna mentén lévő római helyőrségekből terjedt szét a germán területeken.
A vallás virágkorában, 100-400 között szentélyeket, vagyis mithreumokat /mitreionokat/ Pannoniában is építettek, de Galliában és Britanniában ugyanúgy találni ilyeneket, mint Svájcban és Spanyolországban. Csak a görög területek maradtak a kultusztól érintetlenek. A kultusz tagjait egy nagyon komoly procedúra keretei között avatták be rejtélyekbe.
A müsztésznek - beavatandó személynek - hét beavatási lépcsőfokot kellett teljesítenie, ezeken keresztül érheti el a teljes testvériséget.
Mielőtt a beavatási szertartás megkezdődött volna, a jelölteknek esküvel kellett megfogadniuk, hogy titkot tartanak.
A minden türelmet és bátorságot próbára tevő hét fokozat egy-egy csillagképnek felel meg:
1. Holló /corax/, 2. rejtőzködő /krüphaiosz/, 3. Katona /miles/, 4. Oroszlán /leo/, 5. Perzsák /perses/ - az első választott nép!, 6. Napfutár /héliodromosz/, 7. Atya /pater/ mint vallási vezető.
Aki az első három "szolga-fokot" teljesítette, annak a maradék négy "részvevő-fokon" is át kellett jutnia ahhoz, hogy a misztériumközösség teljes jogú tagja lehessen.
A beavatandók szemét bekötötték, közben körülötte egy csapat hollókárogással, szárnycsapkodásokkal, üvöltözéssel zajt keltettek. Ezt követően csirkebéllel összekötött kézzel kellett átugraniuk egy vízzel telt árkot, majd valaki egy karddal szétvágta a beleket. Valószínűleg egy színlelt gyilkosságban is részt kellett venniük.
A források a beavatás tartalmát illetően erőteljesen eltérő adatokat közölnek, ami nem meglepő, hiszen egy titkos szertartásról van szó.
A Mithrasz-kultusz gyors terjedésének oka abban rejlett, hogy képes volt az iráni örökséget a görög-római szinkretizmussal szervesen összevegyítenie. Az asztrológia, eszkhatológia és a napvallás császárkorban oly elterjedt nézeteit sikerült a kultusz részévé tenni, s ráadásul más keleti üdvözülés-tanokkal ellentétben latin volt a liturgikus nyelv, s a papi testületek irányítói is az itáliai népességből kerültek ki.
Fegyelmezett vallás volt, hiányoztak belőle az orgiasztikus, borzadállyal eltöltő rítusok, erkölcsössége a római hagyományt idézte fel a rómaiak előtt, a kívülállókat pedig elbűvölte.
Egy közösségnek legfeljebb 100 tagja volt, de nők nem lehettek közöttük - ellentétben más korabeli kultuszokkal.
A kereszténységgel nagyon sok közös vonása volt a Mithrasz-kultusznak. Mindkét vallásban kereszteltek, ugyanazon a napon /december 25-én/ ünnepelték Istenük születését /egyes vélemények szerint ezt a keresztények a IV. sz. második felétől vették át a Mithrasz-kultuszból/, hasonló elképzeléseket vallottak a Világ végéről, az Utolsó Ítéletről és a testek feltámadásáról. A heti kötelező munkaszünet napjaként pedig kifejezetten Mithrasz szent napját, vasárnapot tekintették.
Forrás:
Gerhard J. Bellinger: Nagy valláskalauz Akadémiai K., Bp.1993
Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I. Osiris-Századvég, Bp., 1994
Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története II. Osiris-Századvég, Bp., 1995
Hahn István: Istenek és népek Minerva, Bp., 1980
John R. Hinnels: Perzsa mitológia Corvina, 1992
Mitológiai enciklopédia II. Gondolat, Bp., 1988
Ajánlott linkek, a képek forrása:
Mithrasz-kultusz /finn/
David Ulansey Mithraszról
A Mithrasz kultuszról
Írta: Szabó Ádám
A Krisztus születése utáni első négy évszázadban, a római vallási élet egyik jellegzetes jelensége volt a perzsa nevet viselő Mithrasz alakja körül kialakult misztériumvallás, amelyet az istenség neve alapján sokáig tisztán iráni eredetű vallásnak tekintették.
Mára már tudjuk, hogy pusztán a név és egyes külsőségek köthetők Iránhoz és az ott tisztelt Mithra-hoz. A Római Birodalomban elterjedt kultusz tudatosan létrehozott vallás volt. Az általunk megismert formájánál korábbi hozzá is köthető kultusznyomok Kis-Ázsiában, Kilíkiában, Kommagénében fedezhetők fel.
Közelebb járunk az igazsághoz ha azt mondjuk, hogy több korábbi meglévő képzet felhasználásával, a misztériumvallás végső formájának kialakítása Pannoniában történt. A pannoniai Poetovio /Ptuj, Szlovénia/ területéről ismert a legkorábbi Mithraeum, a Kr.u. I-II századok fordulójáról. Az úgynevezett poetovioi I.számú Mithraeumban áll ma is két oltár, amelyeket valószínűleg a kultusz egyik alapítójának Hyacinthus-nak emlékére emeltek.
Ez a tény a poetovioi I. Mithraeumot egyedülállóvá teszi minden római kori szentély között.
A poetovioi vámközpont természettudományokhoz, ezen belül matematikához, csillagászathoz jól értő személyzete a görög Kelet és a latin Nyugat határán volt az a közeg, amely minden információval és tudással rendelkezve alkalmas volt e hatalmas tudást igénylő, bámulatosan komplex rendszerrel bíró misztériumvallás létrehozására, valamikor a Kr.u. I század végén. ***
A bonyolult liturgiájú kultusz dogmatikai, etikai tanításai, a hívők beavatási szertartásai, rítusai igen sok hasonlóságot mutatnak a kereszténységével. A Kr.u. 4. században valójában e két vallás között dőlt el Európa - s a fél világ - szellemi-lelki jövőjének sorsa. A Mithras-kultusz eme kétségkívül világpolitikai jelentőségű szerepéhez képest megdöbbentően kevés az, amit e vallás hívei önmagukról, hitükről, gondolataikról, közösségeik belső rendjéről az utókorra örökítettek.
Ennek oka rendkívül egyszerű: Mithras kultusza misztérium-vallás volt, hívei a bonyolult beavatási folyamat minden egyes lépcsőjénél szent esküt /sacramentum/ tettek - mint minden misztérium vallás hívei - hitük titkait nem árulják el a beavatatlanoknak, s ezt az esküt nagyon szigorúan meg is tartották. Jellemző erre Tertullianus esete, aki bár ismerte e misztériumot, harcos keresztény hittudósként, egyháztanító-apologétaként is csak általánosságokat írt a kultuszról, de a misztériumok lényegi kérdéseit nem taglalta. Megfelelően érzékelteti az okot Apuleius aki a Kr.u. I-II századokban írt. Isis misztériumaiba való beavatásáról csak annyit jegyez meg, hogy elmondhatná de elmondania nem szabad, sőt meghallani sem szabad senki kívülállónak mert a titok megsértése bűnhődést von maga után.
Ennek megfelelően nem is maradt semmi írott forrás ami részletesebben megvilágítaná a kultusz belső életét. Így aztán összefüggő szöveges források híján jószerivel csak a kultusz képi - főként kőplasztikai - emlékeinek értelmezése segítheti hozzá a mai kutatót az eredeti lényeg megismeréséhez, és ezek közül is főleg a Római Birodalom valamennyi területén száz- és ezer- számra ismétlődő bikaölő Mithras /Mithras tauroktonosz/ képe.
E jelenet leírása a következő: Mithrast a fején frígiai sapkát, vállán lengő katonai köpenyt - chlamys - testén ujjas tunikát és redőzött szárú perzsa nadrágot viselő fiatal istent egy jobbra törő, lábaira roskadó hatalmas bika hátán látjuk, amint, bal lábával rátérdel, jobb lábával az állat elnyúló hátsó lábára tapos. Bal kezével, orránál fogva a bika fejét hátrafeszíti, a jobb kezében tartott tőrt, pedig az állat nyakába döfi. Arcát - következetesen - hátrafelé fordítja, nem tekint áldozatára.
A kétalakos küzdelmi jelenetet, kísérő alakok sokasága köríti, ezek száma nem, de elhelyezkedésük - tehát Mithras és a bika alakjához való viszonyuk - következetesen állandó, Britanniától az Eufrátesz-ig, illetve az I.-től a IV.-ik századig.
Ennek oka minden bizonnyal az, hogy a kép - mint azt a legutóbbi évtizedek kutatásai bebizonyították - csillagászati vonatkozású, így az egyes alakok egymáshoz való viszonya stabilnak tekinthető.
E mellékalakok többnyire a következők: A tauroktonosz - csoportot két fáklyatartó /dadophorosz/ ifjú fogja közre, nevük - sok-sok feliratos forrás alapján - Cautes és Cautopates.
A két alak azonos ruházatot visel, beállításuk, egész habitusuk megegyező, rokonhangzású és jelentésű nevük, iker mivoltukra /Gemini/ utal. Mithras lengő köpenyének csücskén, egy holló /Corax/ ül.
Közvetlenül mellette a bika magasra emelt farka egy - ritkábban három búzakalászban /Spica/ végződik. A bika hasa alatt egy skorpió /Scorpius/ akasztja fogó-ollóit az állat heréibe. A döféstől földre roskadó bika hasa alatt - de gyakran a kép/relief keretére szorulva, tehát magától a bika testi mivoltától elkülönítve, egy hullámzó testű kígyó /Hydra/ kúszik végig a kép egész hosszán. Fejét magasra, a bika vállán ejtett vérző seb közelébe emeli.
Ritkábban látunk olyan kultuszképet is, amelyen a kígyó a kratér szájához emeli a fejét. A kígyó testének közepe táján, egy sörényes oroszlán /Leo/ és egy nagy kétfülű borkeverő edény /Crater/ látható; ezek gyakorta kompozicionális egységet alkotnak, például úgy, hogy a kratér a fekvő oroszlán mancsai között foglal helyet.
A kísérő alakok sorát, egy kis kutya /Canis minor/ alakja zárja le, amely a bikával szemben annak szügyére ugrik, teste, mintegy 45° -os szöget zár be a kép alapsíkjával, feje a kígyó feje mellett a vérző sebbel szemközt helyezkedik el.
A kultuszkép jelenete belefogalható a püthagoraszi mágikus ötszögbe, azon belül pedig felosztható az aranymetszés szabályai szerinti isteni arányokra. A művészileg feszes kompozícióba foglalt jelenet alakjaiban a kutatás, hosszú évtizedek magyarázási kísérletei után csak legutóbb ismerte fel a fentiekben már jelzett csillagképek transzponált megjelenítését.
Hogy ez valóban így van, azaz a jelenet az égbolton játszódik, azt kétségtelenné teszi, hogy valamennyi ábrázolás jobb és bal felső sarkában ott látjuk Sol és Luna, tehát a Nap és a Hold ábrázolását akik az egész jelenet kozmikus keretét adják meg. Ugyanezt a kozmikus hátteret teremti meg a sok ábrázoláson felbukkanó barlang-jelkép, amely az ókori gondolkozásban a világmindenség, a Kozmosz szimbóluma volt.
Az elmondottak alapján nem vitás, hogy a jelenet két fő alakja közül a bika nem más, mint a Taurus constellatio ábrázolása, Mithras pedig bizonyára a Taurustól Északra, vele azonos csillagászati hosszúságon található, frígiai sapkát és lebbenő chlamyst - viselő mitológiai hős, a Perseus csillagkép megjelenítése. A jelenet csillagkép alakjai a Tejútként azonosítható, a bika oldalából kifolyó vérrel együtt az őszi égbolt teljes 3600-os körívét adják ki. A kultuszkép alakjai pedig arra szolgálnak magyarázatul, hogy mi köré fonódott a teológiai tartalma a tanításoknak.
Az örökké mozgásban levő, minden év azonos időpontjában ugyanazon a helyen látható csillagképek ciklikus mozgása, a téli napforduló után hosszabbodó nappalok, a megszületett és a sötétség bikáját legyőző világmegváltó és kozmoszmozgató Mithrasz lenyűgöző tevékenységét mutatja. Az égbolt csillagképeinek ciklikus körforgása, az évszakok változása - a természet örök körforgása - pedig a születést követő halálra és a halált követő biztos feltámadásra utal.
A korabeli ember számára döbbenetes felismerés volt, hogy létezik egy erő, amely az égboltot, amely magában foglalja az ismert istenvilág minden hatalmasabb tagját, kívülről mozgatja. Ez volt Mithrasz, aki e ciklikus csillagkép és az ezzel összekötött évszakváltozásokat uralta és irányította és akinek úrnak kellett lennie a születő-meghaló és minden bizonnyal feltámadó ember sorsa fölött is. A beavatott, aki azonosult istenével, pedig nemcsak a biztos feltámadásnak, hanem e kozmikus erőnek - tudásnak is részesévé vált. ***
A kultuszgyakorlatnak hagyományos külsőségei voltak. A kisközösségek számára épült szentélyek köré beavatott, a beavatási fokozatnak megfelelő papi ranggal rendelkező és beavatás nélküli "laikus" hívek csoportosultak. Az egymást testvér-nek /frater/ szólító beavatottak, a beavatás által a hétköznapi emberek számára ismeretlen tudás birtokába jutottak, önmaguk átformálása közben átélték istenük élettörténetét, küzdelmeit, bukását, felemelkedését minek nyomán végül azonosultak magával az istenséggel. Ez együttjárt a legmagasabb beavatási fokozattal, amely az atya /pater/ címmel járt együtt.
A hét beavatási fokozat közül négy alsóbb és három felsőbb fokozatot ismerünk. Az egyes fokozatok beavatottjaiként jutottak egyre közelebb a végső tanítások megismeréséhez a müsztészek. Közben lépésről-lépésre sajátították el azokat a magatartásformákat, amelyek az egyén átformálásával alkalmassá tették a hívőt a teljes tudás birtoklására. A Holló /corax/ volt a legelső fokozat - az istenek küldöncét jelentette. A második a Méh /kryphios/ az építő, a harmadik a Katona /miles/, a negyedik az Oroszlán /leo/ volt. A négy, mondhatni alapfokú beavatási fokozatot követte a három magasabb: a Perzsa /perses/, a Nap követője /heliodromus/ végül az Atya /pater/ már birtokában volt mindannak a tudásnak, amelyet a hit nyújthatott, egyszersmind vezetője volt a közösségnek is. Egy-egy településen több mithraeum helyezkedett el, a kisközösségek számával megegyezően.
A szentély, egy a koszmoszt szimbolizáló barlangot utánzó építmény volt, lehetőleg a tisztító szertartásokhoz nélkülözhetetlen élővizet - forrást - magába foglalva, vagy legalábbis forrás közelébe építve.
Kisebb előteret követően lehetett bejutni a szentély belsejébe, amely háromosztatú volt. Két pódium között egy mélyitett aknaszerű, szűk, hosszúkás térségből állt. Szemben helyezkedett el jól láthatóan a szentély nagy kultuszképe vagy kőbe faragottan és kifestve, vagy alapvetően kifestett formában. A szentély területén meghatározott rend szerint oltárok helyezkedtek el, amelyek a kultusz istenalakjainak illetve szorosan kötődő istenalakoknak voltak szentelve. A szentélyek kis mérete nem tett lehetővé semmilyen nagyobbszabású szertartást a szentélyen belül. A római korban a szentély amúgy is az istenség lakóhelye volt, ott szertartást nem végeztek. A szertartásokat a szentélyeken kívül bonyolították.
Szertartásaikról semmit nem tudunk. A római kori kultuszgyakorlatban szokásos véres állatáldozat, ezen belül a kultuszkép által is sugallt bikaáldozatra a feltételezések dacára nincs sem adat sem bizonyíték.
Ezzel szemben a mithraeumokban áldozati maradványként azonosítható csontmaradványok a túlvilágképhez szorosan kötődő kakas áldozatokra utalnak. A Dunavidéken kettévágott sertéskoponya is előfordul a mithraeumok környékén. Pannoniából több mithraeum ismert, így Poetovioból hármat ismerünk, Aquincumból ötöt, Fertőrákosról, Carnuntumból /Deutsch-Altenburg, Ausztria/, Brigetioból /Ószőny/, Sárkesziről, Intercisából /Dunaújváros/ stb.
A kultusz hívei között minden társadalmi réteg képviselve volt. A hadsereg a legyőzhetetlen Nap-ként interpretált Mithraszban törekvései kifejezőjét látta, a polgári elemek pedig a Birodalom és biztonságuk védelmezőjét.***
A Mithrasz kultusz a Kr.u. III században egyre inkább összefonódott a monotheisztikus vonásokat mutató egyre népszerűbb Sol azaz a Nap kultuszával. Ilymódon beépült az államvallásba is. A Kr.u. IV század elején a carnuntumi császártalálkozó alkalmából a leköszönt és a hivatalban levő uralkodók az általuk állíttatott oltáron hatalmuk támaszának /"fautor imperii sui"/ nevezték Mithrasz-t. Rövidesen azonban a rohamosan teret hódító kereszténység kiszorította a vallási életből a nagymultú titokzatos misztériumvallást.
Mi lehetett ennek az oka?
A kereszténység diadalmenete nemcsak a Mithrasz kultuszt, hanem minden más vallást is elsodort az útból. A legalább olyan gazdag mondanivalóval rendelkező és semmilyen társadalmi réteget ki nem rekesztő, utolsó ellenfélnek tekinthető Mithrasz kultusz következetesen kizárta soraiból a nőket. Talán ez a mozzanat is hozzájárult, hogy hosszabb távon nem vehette fel a versenyt a kereszténységgel.
Hatása azonban máig lemérhető nemcsak egyes a kereszténységben felismerhető vonásainak fennmaradásában, hanem a népmesék bikát lebíró ífjában is.
A Mithrász-misztériumokról
/Julius Evola : A megvalósítás és a halál utáni akciók. Első fejezet./
E. Renan írja: "Ha a kereszténységet lesújtotta volna valami halálos ťkórŤ, a világ mithraizálódott volna".
Vagyis a világ Mithrász vallását vette volna fel. Számos kutató egyetért abban, hogy a mithraizmus volt a kereszténység legkomolyabb, s egyúttal legvonzóbb riválisa, amivel valaha találkozott.
A mithraizmus a Krisztus előtti évszázad első felében érkezett Rómába és a Krisztus utáni harmadik században élte virágkorát. Mint vallás széltében-hosszában elterjedt az egész Birodalomban, ahol különösen az időközben földbirtokossá lett egykori legionáriusok váltak híveivé. A mithraizmus összhangban állt harcias, férfiúi szellemükkel, aminek köszönhetően például Hadrianus, Commodus és Aurelianus császár is a kultusz beavatottjává lett.
A Krisztus utáni második század végére a mithraizmus a Birodalom hivatalos vallásává lett, magát Mithrászt pedig a Birodalom védőszentjeként és élharcosaként ünnepelték. A Mithrász-kultusz a Napisten, Heliosz kultuszával is egybeolvadt, akit mint legfőbb, legyőzhetetlen isteni hatalmat tiszteltek.
Az egyik legnagyobb mithraista ünnep december 25-e volt, a téli napforduló, a Nap újjászületésének napja (die natalis Solis invicti Mithra). Bomlasztó működésükben a keresztények átvették ezt az ünnepet, karácsonnyá változtatva.
Mint ismeretes Konstantin császár tétovázott, hogy a kereszténység vagy a mithraizmus mellett döntsön, nem úgy mint Julianus, aki a Mithrász-misztériumok híres beavatottja lett. Julianus imperátor a mithraizmus, valamint az újplatonikus metafizika s a titkos hagyományok felé fordult, hogy megvalósíthassa merész, nemes tervét: az egyre szélesebb körben terjedő keresztény hittel szemben az ősi római kultuszokhoz való visszatérést.
Azt a felvetést azonban, hogy az ókori világ a kereszténység felvétele helyett mithraizálódhatott volna, fenntartással kell kezelnünk. Tudniillik a kereszténységgel való eredményes versenyhez a mithraizmusnak saját színvonalát lejjebb kellett volna szállítania. Ha ugyanis megmarad eredeti valójában, nagyon valószínűtlen, hogy képes ugyanolyan népszerűségre szert tenni, mint a jézusi vallás, amelyet a mindenki számára nyitva álló megváltás szentimentális tana jellemez.
A mithraizmus az ősi perzsa vallás, az úgynevezett mazdaizmus egyik vonulata. Ez a mazdaizmus az, ahonnét a Mithrász-kultusz központi motívuma származik: a Világosság/Jó és a Sötétség/Gonosz erőinek egymás elleni harca. Noha a mithraizmusnak lehettek volna vallási és exoterikus formációi, a centrális mag a misztériumaiban, vagyis a szó szoros értelmében vett beavatásban maradt volna.A vallás és a beavatás különválasztása, ami később egyre általánosabbá vált, önmagában korlát volt a mithraizmus számára, mégis ezáltal maradt a hagyomány kereszténységnél tökéletesebb formája.
A továbbiakban elsősorban magukkal a misztériumokkal, illetve ezek természetével fogunk foglalkozni, azon adalékok alapján, amelyek ókori íróktól és a különféle ókori emlékművekre festett képekből gyűjthetőek össze. Ezek ugyanarról a földrajzi helyről, e kultusz és misztériumainak központjaiból származnak.
Ezen adalékokon túlmenően - amelyeket Franz Cumont összegzett egyik főművében - a jelenleg Párizsban található, Mágikus Nagy Papirusz Mithrászi Rituáléját (görögül Apathanatismos) fogjuk elemezni. /E szövegfordítással és kommentárral együtt a "Bevezetés a mágiába" című könyv első kötetében található meg./
Úgy vélem, a Mithrász mítosz benső értelmének feltárását az archaikus szobrokon és domborműveken megörökített epizódokkal kell kezdeni, amely alkotások közül némelyik művészi remekmű. Hangsúlyozni kell, hogy e mitikus képek olyan valóságos élményeket jelenítettek meg, amelyeket a beavatandó személyek éltek át. A cselekménysor az istenség hőstetteit elevenítette fel, akivel a beavatottnak eggyé kellett válnia.
A mítosz szerint Mithrász egy folyó mellett heverő kősziklából született (theos ekpetras, petrogenos Mithra) az őseredeti uranikus fény megnyilvánulásaként; e csodás születést csak a hegycsúcsokon rejtőző "őrzők" észlelték.
Az "őrzők" valójában a "láthatatlan mesterek", vagyis olyan, az őseredeti állapotot megőrzött lények, akiket - Hésziodosz szerint - sohasem érhet utol a halál, akik a következő korokban is tovább élnek, s akiket a "felébredetteknek" neveznek.
A víz és a kőszikla a létesülési örvény s az ezt uraló princípium kettősségére vonatkozik. A kősziklához a különböző hagyományokban számos jelentés kapcsolódik. Bizonyos értelemben párhuzamot lehet vonni például Mithrász születése és Arthur király legendájának egyik eleme, nevezetesen a vízen lebegő sziklába mélyesztett kard között. Amikor Mithrász kilépett a kősziklából, az egyik kezében kardot, a másikban fáklyát tartott: az erő s a megvilágosodási képesség szimbólumait.
A kőszikla a benső erő és szilárdság szimbólumának is tekinthető, amik a beavatandó személy számára nélkülözhetetlenek. Ezek a nélkülözhetetlen tulajdonságok képezik újjászületésének fundamentumát.
Bizonyos ókori beszámolók s különösen a nyelvtudós Nonnus szerint a Mithrász-misztériumok neophytájának számos megpróbáltatáson kellett keresztülmennie: tűzön s vízen kellett átgázolnia, s egyaránt tűrnie kellett a hideget, az éhséget s a szomjúságot. Más források szerint a neophytát még olyan színlelt - noha számára valóságos - helyzet elé is állították, amelyben gyilkosságot kellett elkövetnie, hogy szenvtelenségét s elszántságát ezúton is igazolja.
Ugyanakkor azt sem lehet kizárni, hogy ez utóbbi motívum a szülőkőszikla szimbólumával áll kapcsolatban, ami a beavatási újjászületés egyik előfeltétele. Bárhogyan is legyen, az említett képességek a mítosz későbbi részeiben kiemelt jelentőséget kapnak, amikor is a neophytának egy, a meztelen testét korbácsoló, viharos "széllel" kell szembenéznie. Ezt követően Mithrász egyenesen egy fához siet, leveleiből ruhát készít magának, gyümölcseit pedig elfogyasztja. A fa beavatási szempontból ugyanaz a fa, amelynek gyümölcsére Ádám áhítozott, hogy "olyan légyen, mint az Isten"; a Genezis könyve szerint azonban a fa közelébe jutást az Ótestamentum Jehovája eleve megakadályozza.
Ezt az értelmezést a mítosz egy további epizódja is alátámasztja, ami Mithrász és a Nap, a lángoló Aeon közti harcot írja le. Az epizód végül egy megállapodással zárul. Ezután Mithrász elnyeri a Nap korlátlan hatalmát. Azt a hatalmat, amely a hvareno, az ősi mazdaikus (perzsa) hagyomány glóriájával egyértelmű. E "glóriát" az égi istenségeket beragyogó természetfeletti tűzként ábrázolták, olyan tűzként, ami alkalmasint leszállt, hogy felékesítse, megszentelje s legyőzhetetlenné tegye a királyokat.
A királyt, ha reá a "glória" leszállt, az embereknél ontológiai értelemben magasabbrendűnek tekintették, s alattvalói halhatatlanként tisztelték.
Mithrász, miután eggyé vált a sötétség felett örökké diadalmaskodó Nappal, a Római Birodalom védelmezője s főistene lett. Mithrász rangjára a mítosz kulcsjelenete, a bika megölése is rávilágít. Mithrász kifürkészi a bikát, s vár. Amint a bika feltűnik a barlang mélyéről, felpattan reá és szarvainál megragadva igyekszik meglovagolni. Ekkor a bika Mithrásszal a hátán vad vágtába kezd. Ő azonban nem engedi el, hanem "hagyja magát vitetni", miközben végig uralja, mígnem az állat visszatér barlangjához. Itt Mithrász kardjával ledöfi.
Ez az elementáris, "alvilági" életerő (bika) és átalakítója (Mithrász) közötti küzdelem szimbolikus ábrázolása, aminek a célja az életerő feletti ellenőrzés és uralom megszerzése.
A leszúrt bika oldalából szivárgó vér búzává változik, s ahogy a szemek a földre hullanak, "vegetációt" sarjasztanak. Ekkor mindenképpen meg kell akadályozni, hogy a (mítoszban lefestett) tisztátalan állatok e "vérből" ihassanak. Ennek is ezoterikus értelme van: ha a neophyta, vagy hős úgymond nem "tiszta", a lényében hordozott alacsonyrendű elemek a felszabadult erő hatására végzetesen felerősödhetnek.
Emiatt nemcsak a transzfiguráció vetélhet el, de szörnyű, végzetes következmény is előállhat (erre az alkímiai hermetizmus egy, a most tárgyalttól eltérő szimbolikában szintén figyelmeztet).
A mítosz egy másik változata szerint, a bika vére borrá változik. Ez feltehetően azokra a következményekre utal, amiket egy mágikus részegség von maga után. A mítosz e jelenete azért is lényeges, mert egy sajátos rítus kialakulásához vezetett a beavatási szertartásokban: a "vérkeresztséghez". A mitréket, vagyis azokat a helyeket, ahol a misztériumokat celebrálták, oly módon építették, hogy egy magasabban és egy alacsonyabban fekvő - rendszerint földalatti átjárót képező - részből álljanak. Az alapkövetelményeknek megfelelo neophyta az alacsonyabb részen fekvő átjáróban helyezkedett el. Amikor bebocsátást nyert a magasabb területre, ruhátlan testét már a hierophant által levágott bika vére borította. Ilyen vagy hasonló szimbolikus élményeket kell társítani a - kereszténység baptismos rítusával egyenértékű - "vérkeresztséghez".
A Mithrász-misztériumok beavatottjának élményei kapcsán, egy fent már említett rítusról, az úgynevezett apothanatismosról kell még szólni.
Ebben a mithraista sajátságok a gnoszticizmusból s más, mágikus hagyományokból eredő elemekkel vegyültek össze. E szuggesztív szöveget - Dieterich, a fordítás első ( 1903) megjelentetője - "liturgiának" nevezte. A kifejezés nem egészen pontos, ugyanis itt nem himnuszokkal s effélékkel megtöltött szertartásról van szó, hanem egy utasításokat, mágikus formulákat és invokációkat tartalmazó rítusról, illetve az ezekkel összefüggő élmények leírásáról. A rítust feltehetőleg egy előbeavatás előzi meg, mivel az első invokációban a neophyta kijelenti, hogy a "szent szertartásokon" már megtisztult, továbbá hogy "a félelmetes erők erejének" s a "fáradhatatlan jobb kéznek" már birtokosa.
Most az "öröklétben való születésre", az alacsonyabb világokat irányító Végzet törvényének a széttörésére vállalkozik, s az istenek és az Aeon (a "tündöklő glória Ura") látására készül.A rítus arra vonatkozik, miként tárulnak fel a kapuk, felfedvén a Hét Létezőt, akik először női, majd - mint a "Mennyei Pólus Urai" - férfiúi arculatukban tűnnek elő.
A teurgikus akció a Hét Létező fölé ragadja a neophytát, amikor villámlások s vakító fényáradat közepette egy alak tűnik elő: maga Nap-Mithrász, akivel a mistének szembesülnie kell. Végül, paranccsal el kell érnie, hogy ne válhassanak el többé, s hogy (felvéve természetét) maga transzformálódjon Nap-Mithrásszá, a "halál pillanatáig, egyesülve a palingenesisben (újraszületésben), s ebben a maradéktalan egyesülésben elérje a tökéletességet."
A rítusnak számos további részlete is van, amelyekre azonban most nem térhetünk ki. Az érdeklődőknek rendelkezésére áll a szöveg, amelyet, mint említettem görögből lefordítottak és kommentárral is elláttak. Ebben az összefiiggésben csak annyit kell hozzátenni, hogy a mithraizmus is ismeri a hét planetáris szférán keresztüli utazást, ám jelen esetben ezt fordított irányban taglalja, ugyanis a Mithrász-misztériumokban az utazás nem egy, a "szükségszerűség szféráinak" a hálóiba való egyre mélyebb belegabalyodást jelent (más szavakkal, nem egy egyre elhatalmasodó feltételezettséget, ami végül az emberi állapotba torkollik), hanem e szférák fölé való emelkedést, az anyagvilághoz fűző kapcsolódások "levetkőzését", egészen a Legfelsőbb Princípium, a Feltétlenség megvalósításáig.
A HETES szám az intézményesített mithraizmus beavatási szintjeiben is megjelenik.
E szintek emelkedő sorrendben a következők: Holló (Corax), Okkultista (Cryphies), Harcos (Miles), Oroszlán (Lion), Perzsa (Perses), a Nap küldöttje (Heliodromos) és az Atya (Pater).
Az idevonatkozó értelmezés szerint az alsóbbrendű természetet egy előzetes "mortifikációnak" kell alávetni. (Ez a Holló hermetikus-alkímiai szimbolikájával mutat megfelelést, s ezt gyakorta hozzák összefiiggésbe a nigredo fokozattal, ami: a feketítés művelete".) Ezt követően a miste egy okkult létformát vesz fel (második fokozat). A harmadik szinten a mithrász-beavatottak légiójának válik harcosává, amely közösséget e hagyomány harci szelleme miatt miliciának nevezték. Az ezt követő fokozat a harciasság felfokozását képviselte, míg a "Perzsa" szintje a mithraizmus forrásával, a perzsa Fény-kultusszal fennálló kapcsolatot hangsúlyozta.
Ami a Miles fokozatot illeti, Tertullianus azt mondja, hogy amikor a törekvő e szintre emelkedett, felajánlottak neki egy kardot s egy koronát, hogy válasszon. Természetesen a kardot kellett választania, elutasítva a koronát, mondván: "az én koronám Mithrász". A Nap küldöttjének szintjén (a hatodik szinten) a beavatott ugyanazt a minőséget tükrözi, mint amit a mítosz Mithrásznak tulajdonított a Heliosszal való szembeszegülését követően. Végül az Atya szintje a mithraista közösség vezetőjének a rangját jelöli (pater sacrorum, pater patrum), azét, aki mások beavatására felügyel.
Úgy tűnik tehát, hogy ha a mithraizmus nyert volna teret a kereszténység helyett, s képes lett volna központi magját megőrizni, egy szabályszerű beavatási hagyomány a nyugati civilizáció későbbi korszakaiban is fennmaradhatott volna. Ami a külső, vallási arculatot illeti, Mithrász a soter (Megváltó, Életetadó) címet vehette volna fel.
Emellett a "legyőzhetetlen Isten" (Invictus Mithra) kifejezés is lényeges, ami alapján Mithrász a Római Birodalom szoláris védőszentjévé lett. Úgy tisztelték, mint a győzelmet hozó mazdaista hvareno birtoklóját. Mindez összhangban állt a fortuna Regia (a Tuke basilesos latin fordítása) ősi római hagyományával, ami a római szenátus kultuszának célját képező győzelem" formájában nyilatkozott meg.
Látható tehát, hogy bár a mithraizmus kultúrális, szakrális, sőt beavatási rendszert épített ki, a nyugati világot kikezdő hanyatlási folyamatnak - éppen lényegéből adódóan - nem tudott ellenállni.
Ez az involúció a dicsőség s a fényteli hatalom horizontjait Nyugat elöl lépésről-lépésre elhomályosította, olyannyira, hogy végül a természetfelettivel minden létező kapcsolat helyrehozhatatlanul megszünt. Annak ellenére is megszünt, hogy továbbra is létezett beavatás, amely azonban már nem egy rendszer központi eleme volt, hanem csupán egy titkos áramlat, noha ez olykor-olykor a kereszténység győzelme ellenére is felszínre bukkant.
Alexander Giese: Marcus Aurelius
/részlet/
Velem álarcos férfiak kezdtek el foglalkozni. Tunicáig vetkőztettek, megmosdattak, beolajoztak, azután tollruhába "öltöztettek", hosszú, fekete tollakkal boritották be a testemet. A fejemre tollas kalapot húztak, amely a szememet is elfödte, és elöl, ahogy kitapogattam, hollócsőrben végződött.
Úgy festhettem mint valami madár. Először csodálkoztam, sőt, egy kicsit mulattam is a dolgon, azután azonban komolyabb lettem, mert látnom kellett, mennyire fontosnak ítélik a maskarások ezt az öltözéket. Amikor már nem láttam semmit "vak "voltam tehát, a férfiak nesztelenül munkálkodtak tovább: elrendezték öltözetemet.
Akkor megmagyarázták nekem, hogy íme, "holló" lettem. Vakmerő, bátor madár, mely az éjből jő: a sashoz nem lehet hasonlítani ugyan, elsősorban mert feketesége kizárja az eleven fényből. Olyan vagyok én is, mint a holló, felfelé, törekszem a fényre, és meg van hozzá az erőm is.
Rájöttem, hogy hosszú földi vándorlásom ellenére is még a sötétség foglya vagyok: tehát mint a holló� Tényleg fényre vágytam. Csak éppen: miféle fényre? Annyi bizonyos, hogy távol voltam a fénytől, hanem a maskarások közölték velem, hogy csak bízzam, mert van erőm a repüléshez. Képes vagyok rá, hogy a mindennapok fölé emelkedjem. És hittem nekik.
Tömjén illatot éreztem, éneket hallottam, a szavakat azonban nem bírtam kivenni. Tovább kísértek pár lépést, éreztem, hogy sokan vannak körülöttem. Elfojtott mormolást hallottam. Látni semmit sem láttam. Ismét vezettek: megindultam: csaknem előre buktam. Elkaptak. Akkor felelgetős ének kezdődött, az egyik csoport mindig kántált valamit, mögülem a másik válaszol. Az ének abbamaradt.
A néma csendben megzendült egy hang, és közölte velem, hogy íme, most már valóban holló lettem. Bár a sötétben leledzem még, kiválasztott vagyok. Akkor kaptam néhány nem túl erős ütést a mellkasomra és fejemre, tapintatlanul megragadtak, lefosztották rólam tollruhámat, sötét üreget láttam függönyökkel. Szememet újra bekötötték. Éreztem, ahogy girlandot kötnek a derekamra, mintha kötél lett volna levelekkel.
"Felismerhetetlen és illethetetlen" lesz most minden, amivel találkozni fogok, hallottam, csak ne hagyjam megtéveszteni magamat. "Bár növények s virágok burjánzanak körötted" - és csakugyan éreztem az addig számomra ismeretlen illatokat, és Démétér istennőre gondoltam, a misztériumokra amelyeket szentélyében éltem át: de a hang mintha a gondolatomra válaszolna, közölte , hogy "ne körözz kíváncsian a kikutathatatlan körül": s hogy hollóként a repülés vágyát ébresztett fel bennem, most pedig , a második fokot járva, a "nümphioszi"-t, tapasztalhatom, micsoda titkos erők erezik a földet, serkentvén virágok bomlását, sarjak növekedését, kiteljesedését.
Hanem ez, hangsúlyozta a szózat, merőben mást jelent, mint a földi érlelődés, gyümölcs, aratás. Aki ezektől az erőktől elzárkózik, nem számíthat arra sem, hogy a megértés magasabb fokáig, a létezés boldogabb régiójáig emelkedik majd.
Mintha ott volnék egy csöndes ligetben, kimondhatatlanul édes illatot éreztem, és ujjongó madarak kórusából egy hang az új, második fokozatomat erősítette meg. Háromszor hívott ez a hang az immár engem megillető Nümphiosz névvel. És megértettem, mit jelentsen ez: érinthetetlennek, felismerhetetlennek kell lennem, növényként kell beleolvadnom minden létezők közösségébe.
Könnyedén haladtam tovább, követvén az utasítást - s akkor vakon belerohantam kivont kardokba. Több kard lehetett: bőrömbe nyomult a hegyük, véresre hasogatott. Kellemetlen érzés volt de nem kiáltottam.
Ekkor közölték, hogy most értem el a harmadik fokozatot, új nevem: katona.
A hang kötelezett, hogy mondjak el egy esküt, melynek szövege titok. Ezáltal teljességgel alávetettem magam Mithrasz isten hatalmának. Életre -halálra. Feltétlenül, egyéni érdekeimre való tekintet nélkül, jóban-rosszban. Azt kívánták, hogy ettől fogva fenntartás nélkül szolgáljam -a fényt és az igazságot! Esküt tettem. Az volt a benyomásom, olyan vagyok én is, mint a Mithrasz-katonák ezrei és tízezrei. Szívesen, boldogan tettem le az esküt. Még mindig vakon, éreztem, hogy vízben gázolok. Egyre mélyebb vízben haladtam tovább. Tétovázva álltam meg, ám ekkor vízáradat zúdult a fejemre.
És a hang közölte velem, hogy ekképp a táborélet és a harcmező rideg világában megedződve, érett vagyok a vízkeresztségre. Ez nemcsak testem szennyét mossa le, de megtisztítja lelkemet is. Tudtam, hogy így elértem a harmadik fokozatot, most lettem igazából "katona". Megtöröltek, s akkor beburkoltak bő, puha köntösbe, melyet a fejemre, arcomra is ráhúztak - mint az áldozóknak.
Hirtelen herkulesi alkatú meztelen férfiak indultak felém, rémületemre mindnek oroszlánfeje volt. Ahogy odaértek hozzám, az egyik összeszedte a fáklyákat, majd a többiek, összesen hárman, oroszlánbőrt csavartak a testemre, a fejemre oroszlánmaszkot vontak.
A hang újra szólt: "Az oroszlán erőt mutat és királyi tartást a sors ellenében: bátor, merész, az emberi tökéletlenséget megveti." Nem hord e Kronosz isten is oroszlánfejet? Elindultunk az oroszlánokkal. Szűkült a tér, akkor valaki elgáncsolt, már zuhantam is. A maszkot lerántották a fejemről. Ismét verés következett, az ütéseknek, mint mondták, gőgömet kell letörniök.
Kimerülten feküdtem a földön.Lépteket hallottam. Papok jöttek koturnusban, emberméretnél magasabbak, fehér leplek borították őket, magas süvegben, kezükben mindnek pásztorbot.Nem hagyták, hogy felálljak. Földhöz vágták botjaikat, amelyek kígyókká váltak a kőlapokon. A hüllők rátekeredtek a testemre és leszaggatják rólam az oroszlánbőrt.
Láttam, ahogy zsákmányukat elvonszolják. Végül csak egy óriási fekete kígyó maradt, teljesen befonva testemet. Amikor a kígyó elnyugodott a papok kígyójukat egy kosárba tették.
A perzsa küllemű papok dicsérni kezdtek. "Perzsa" vagyok, az istenek kiválasztottja. Aki képes rá, hogy megkülönböztesse a jót és a rosszat, a fényt és a sötétséget�esküdt ellensége a sötétségnek. S mert a kígyókkal e ként esett érintkezésem, megismertem a formálódás és elmúlás örök váltakozását. A legmagasabb rendfokozatú pap saját farkába harapó kígyót formázó karperecet adott át.
Akkor fényesség támadt körülöttem. Láttam. Láttam az oltárt. A követ az ágaskodóbikával, a bika hátán az istent, fején lángoló napkoronával, jobbjában tőrrel, melyet a bika nyakába döf. Két oldalán Kautész és Kautopatész állt a két csodaszép ifjú.
Kezeimbe fáklyákat nyomtak. Égve kellett őket a magasba emelnem és leengednem, s ekkor meghallottam, hogy immár a hatodik fokozatot is elértem, a "napfutók" közé tartozom, a feladat is növekedett, mert nemcsak az igazságnak és a fénynek kellett szolgálnom ezen túl, hanem eggyé is kellett válnom az igazsággal, összeolvadnom a fénnyel. Ez egész életemet betöltő feladat lenne, mondták, ezen a világon csakúgy, mint a túlnanin, s bizonyossággal tudhatom: megmenekülök Hadésztől, a méltatlan haláltól: örökre a lángoló Mithrasz isten birodalmába tartozom immár, ahol a fény bátor harcosai élnek.
Abban a pillanatban, amikor felszólitottak, hogy a két fáklyát a magasba emeljem, édes méz borította el arcomat, rátapadván homlokomra és két orcámra. A hang azt mondta, ez a mézkeresztség emlékeztetni fog az örökkévalóság édességére, melyet Mithraszban és Mithrasszal megtalálhatok, a két fáklyával ez "napfutóvá", olyan emberré, aki bizonyosra veheti, hogy a túlvilágon a bátrak élete lesz az övé.
Most a parancs szerint előre léptem három lépést - szakadék nyílt alattam, közvetlenül az oltár előtt. Pár méter mélyebben kötöttem ki a zúzalékköves földön. A hang a magasból szólt. A katona figyelmeztetett, váltsam valóra korábban tett eskümet. Bármi történjék is, ne rettentsen vissza. Mert közel vagyok már hozzá, hogy Mithrasz legszentebb kinyilatkozását fogadhassam.
Az isten ezzel az utolsó kinyilatkoztatással tanújelét adja, hogy fenntartás nélkül - s még ezen a világon - befogad a fény, az igazságosság és az igazság bátor harcosai közé.
Bömbölés reszkettette meg egész valómat. A bika volt az. A bűz, a bömbölés, a zubogó vér: megértettem egy áldozati gödörben voltam. Fölöttem egy erős vasrácson most rogyott térdre egy fekete bika. A vér, amely testemen végigfolyt, a bika nyakán tátongó sebből dőlt. Csurom vér lettem. Meg kaptam hát az istentől a vérkeresztséget is, elértem a hetedik fokozatot.
Amikor a két ifjú lemászott hozzám a gödörbe, a sötét vérlucsokba, e második szülőanyámba, mely megújulva hozott a világra, és felvittek a fényre. Megtisztogattak vízzel, olajjal. Aranysárga tunicát, fényes páncélt adtak rám, kezembe tőrt került, fejemre sugaras korona, így vezettek új testvéreimhez, a Mithrasz-katonákhoz, akik körbe állták az oltárt. Mind fölemelték a kardjukat, és így kiáltottak felém: "Atyánk! Atyánk! Atyánk!"
Mint "atya" nemcsak hasonló lettem Mithraszhoz, de azonos lettem vele. Akárcsak ő, én is a természet alkotta kőből születtem, akárcsak ő, kiválasztottak a fény birodalmáért megvívandó harcra, és megkereszteltek vízzel, mézzel, vérrel, akárcsak őt.
Mithrasz háromságának egyik személyévé váltam. Mert Mithrasz három istent egyesit magába.
Felolvasták az isten legendáját: ahogy megszületett sziklából, felnövekedett jászolban a barlangüregben, megállta élete férfit edző próbáit harcosan, legyőzte végül a bikát. Most értettem meg mi végre éljük az életünk: hogy leküzdjük magunkban az állatot. Megöljük magunkban a bikát. Legyőzzük a bestiát. És emberré váljunk. Ezt biztosítja számomra, mint minden katonája számára Mithrasz.