Eszterházy Hagyományőrző Fórum

Eszterházy SE és barátai, ókori szekció
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 Római - Barbár viszonyok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Admin
Admin


Hozzászólások száma : 12
Join date : 2012. Mar. 30.

TémanyitásTárgy: Római - Barbár viszonyok   Pént. Márc. 30, 2012 10:46 pm

1991/4
Visy Zsolt:

A birodalom és a barbárok

Befogadás és kirekesztés

Róma sikereit hadserege és életformájának vonzereje biztosította. Ám a birodalomba bekerült barbárokkal szemben a határokon kívül rekedtek legfeljebb sóvárogva figyelhették a limes túloldalán zajló életet. Végül is Róma eredménytelenül próbálta távol tartani területétől a szomszéd népek megzabolázhatatlan tömegeit. A kirekesztő politika megbosszulta magát.

"...a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj, el ne feledd - hogy békés törvényekkel igazgass, és kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad!" - jósoltatja Vergilius az Aeneis alvilági jelenetében Aeneas-nak. Minden olvasó tisztában volt vele, hogy e sorokkal a születő római császárság ideológiájának vezető eszméjét fejezte ki. E történeti fikcióval egyrészt megalapozta, másrészt hirdette Augustus hatalmi törekvéseit.

A hódítás korlátai

Az ókori népek története során ekkor jött létre először egy olyan nagyhatalom, amely a Földközi-tenger térségét teljes egészében uralma alá vonta. Az antik felfogás szerinti orbis terrarum nagy részének birtoklása minőségileg is új helyzetet teremtett, mivel első ízben vetette föl a terjeszkedés önkéntes megfékezésének, leállításának szükségességét. A tényleges nagyhatalmi pozíció megközelítése és elérése után Róma számára már nem jelent katonai problémát a további hódítás. A különböző megfontolások mégis állj-t parancsolnak.
Sem a földrajzi ismeretek megbízhatóbbá válása, sem a provinciákban gyors ütemben megkezdett útépítések nem feledtették azt a tényt, hogy hetekbe, esetenként hónapokba telt, míg emberek, javak vagy hírek a birodalom egyik részéből a másikba eljutottak, különösen akkor, ha csak szárazföldi utakat használtak vagy használhattak. A közlekedésben és a hírközlésben jelentkező késedelmek számos esetben válságos helyzetet teremtettek, vagy hozzájárultak azok elmélyítéséhez. Nem véletlen tehát, hogy a Római Birodalom mindvégig tenger közeli, bizonyos értelemben folyam menti állam maradt, amelyben a centrum a Földközi-tenger volt. Ettől csak olyan helyeken távolodott el jobban, ahol vagy tenger (Atlanti-óceán, Északi-tenger, Fekete-tenger), vagy nagyobb folyók (Rajna, Duna, Eufratesz, Nílus) biztosították a távolságok gyors áthidalását.
A Római Birodalom – különösen ókori viszonylatban – óriásivá nőtt, összetartásához, prosperitásának biztosításához átgondolt intézkedésekre és jól kiérlelt igazgatási rendszerre volt szükség. A döntő kérdés a centrum és periféria viszonya volt, amelyet azonban kettős értelemben kell vizsgálni. Míg a provinciák tekintetében alapvetően egy integráló folyamatnak lehetünk tanúi, addig a szomszédos barbár népekkel szemben Róma politikáját a kirekesztés elve határozta meg. Róma a háborús és békés eszközök szinte teljes arzenálját bevetette több évszázados története során, míg végül vesztesen került ki a küzdelemből.

Vonzó életforma

Róma viszonylag liberális politikát folytatva, sok kérdésben a provinciális lakosság óhaja elé ment, és bizonyos korlátok között ¬ amelyek idővel lassan leomlottak ¬ biztosította számukra az egyenjogúságot. Ez az előrelátó politikai filozófia természetesen nem ekkor, hanem még a köztársaság korában alakult ki. Gondoljunk akár Itália integrálására vagy Görögország meghódítására. Nyilvánvaló ugyan, hogy ez az integrálás lényegében csak az arisztokráciát érintette, mégis döntő fordulatnak számít a görög poliszok bezárkózása és idegengyűlölete után. Ez a befogadási készség, a római életforma kívánatossá tétele, a lojalitás vállalásának elfogadtatása döntő jelentőségű volt a Római Birodalom egysége szempontjából.
A tartományok etnikailag, gazdaságilag és civilizációs tekintetben rendkívül tarka képet mutattak. A görög és a keleti provinciák lakossága a rómainál többnyire magasabb szinten állt, és a római hódoltság idején is mindvégig megőrizte alapvetően városi kultúráját, görög nyelvét. Az európai területek kelta, germán vagy illyr őslakossága viszont csodálattal szemlélte az övénél lényegesen fejlettebb római civilizációt, amelynek még provinciális megnyilatkozásai is merészen új jelenségnek, követendő példának tűntek számára.
E tömegek romanizációja, civilizációs szintjének emelése, a Római Birodalom iránti hűség és áldozatvállalás érzésének kifejlesztése és fenntartása létfontosságú volt Róma számára. Hadseregére ugyanis a határokon túli barbárokkal szemben volt szüksége, így belső rendfenntartásra aligha használhatta. Mérsékelt politikájával a Kr. u. 1. század végére elérte, hogy haderejét teljes egészében a határok mentén sorakoztathatta föl. Ezáltal megszűnt a határ menti tartományok fölvonulási terep jellege. Ezzel párhuzamosan a bennszülött közösségek (civitasok) élére – az addigi katonai felügyelőket felváltva – a helyi arisztokrácia tagjai kerültek. A Flaviusok korában (Kr. u. 69-96) pedig a tartományok távolabb fekvő, romanizáltabb területein a veterán coloniák mellett a bennszülöttek közösségeiből létrehozott városi szervezetek (municipiumok) is megjelentek.
A római polgárjognak a tartományi lakosság körében való fokozatos kiterjesztése végső soron a birodalom ügyeibe való cselekvő beavatkozás lehetőségét rejtette magában. A technikai civilizáció terjedésével, az olcsó használati és iparcikkek tömeges előállításával, forgalmazásával és alkalmazásával e tömegek birodalom szerte jobb, biztonságosabb megélhetési körülményeket teremthettek maguknak. A kényszerrel és csábítással, erőszakkal és engedékenységgel teli, pontosan adagolt politika megtette hatását. A frissen meghódított népek egy-két generáció alatt Róma birodalmi érzésektől fűtött, lojális alattvalói lettek.

A népek kohója

A császárkori kultúra birodalmi szintű egységesülése és viszonylagos kiegyenlítődése természetesen nem mehetett végbe Róma-városi vagy akár itáliai színvonalon. A birodalmi adminisztrációnak arra kellett ügyelnie, hogy a kiegyenlítődés legalsó szintje is mutasson föl olyan romanizációs értékeket, amelyek az egység és nem a szeparatizmus felé sodorják a tartományokat. Róma – felismerve vagy megérezve a birodalom asszimilációs képességének határait – a pillanatnyi érdekeknek talán nem kedvező, de végeredményben a birodalom egységét szolgáló megoldásokat választotta.
Egy tartomány meghódításának vagy megtartásának kérdésében a döntő az volt, hogy az ezekre a célokra fordított katonai, adminisztrációs és egyéb kiadások arányban vannak-e az onnan nyerhető gazdasági haszonnal. Ez késztette Hadrianust Traianus egyes hódításainak föladására, de ez az elv érvényesült Britannia északi részének több ízben megkísérelt, de sohasem sikeres vagy hosszú életű meghódításánál is.
A romanizáció minimális szintjét, a latin nyelv felületes ismeretét, a római szokások legegyszerűbb formáinak elsajátítását a hadsereg biztosította. Bizonyos egységeibe ugyanis eleve a bennszülött lakosság köréből soroztak ifjakat, akik azután a többnyire 25 éves zsoldos szolgálat során nemcsak a katonai fegyelemmel és a hadakozás gyakorlatával, hanem a római életmóddal is megismerkedtek. Római polgárjogban való részesítésük és elbocsátásuk után pedig ennek a hézagos római kultúrának a letéteményesei és továbbadói lettek. A hadsereg ugyanakkor a népek kohójává is vált, hiszen a csapatok mozgásával, áthelyezésével a katonák sokszor messzire kerültek szülőföldjüktől. A szolgálatuk idején létesített illegitim vagy a veteránként kötött jogérvényes házasságuk pedig többnyire a szolgálati helyükhöz kötötte őket.

Láthatatlan határok

A császárkori hadsereg alapvetően nem támadó, hanem védekező jellegű volt. Első számú feladata a határok biztosítása volt, ami a Kr. u. 2. század elejétől, a lineáris védekezésre való teljes áttéréstől fogva egyre nagyobb bizonytalansági tényezőt tartalmazott. Róma természetesen nemcsak katonai, hanem diplomáciai eszközökkel is igyekezett a nyugalmat fenntartani határai mentén. De ha repedezett a szövetségi rendszer vagy netán valamilyen oknál fogva szétszakadt, a széles fronton támadó barbár tömegek áttörhették, és több ízben át is törték a limes védővonalát. Mivel a hátországban nem volt tartalék, hatalmas területek, egész provinciák estek áldozatul az ilyen rohamoknak. Gallienus császár a tanulságokat levonva, központi, hátországban állomásozó lovassereget szervezett, amely azután a késő római expedíciós (comitatenses) sereggé fejlődött.
A szomszédos népekkel való kapcsolatok kialakítása, ápolása, barátsági szerződések kötése Augustus korára nyúlik vissza. A különböző színű szövetségekkel Rómához kötött szomszéd népek gyűrűjét egy történész találóan nevezte a Római Birodalom láthatatlan határainak. A katonai erő és a diplomácia teljes kelléktárát, de elsősorban a divide et impera régi elvét fölhasználó, gátlástalan nagyhatalmi politika végigkíséri a császárkor történetét. Ez a nagyhatalmi politika azonban idővel önmaga karikatúrájává, szánalmas próbálkozások és tűzoltóakciók egyvelegévé válik. Az igazi megújulásra képtelen vezetés elsősorban az európai frontokon a – mind fenyegetőbben fellépő és a régi típusú szerződésekkel megzabolázhatatlan – barbár népek újabb és újabb tömegeivel került szembe.
Az európai határokon, a Rajna és a Duna vonalán túl Augustus korában kelta, germán és thrák népek éltek. A Kárpát-medence területén és az Al-Duna vidékén pedig az iráni szarmaták csatlakoztak hozzájuk. E különböző nyelvű és kultúrájú népek állandó mozgásban voltak. A legjelentősebb az a folyamatos vándorlás volt, amelynek során a germán törzsek mind délebbre, a sztyeppei népek pedig mind nyugatabbra húzódtak. E két mozgás találkozási helye és egyben gyújtópontja a Duna torkolatvidéke és a Kárpát-medence volt. Nem véletlen, hogy a legerősebb római hadsereg ebben a térségben állomásozott, itt zajlottak a legsúlyosabb összecsapások is.

Barbár vágyak

E törzsek és népek a római életszínvonal alatti nívón éltek, sóvárogva és irigyen figyelték a határok túloldalán zajló életet. Úgy tekintettek a római birtokokra, mint a Kánaán földjére. Természetes hát, hogy minden alkalmat megragadtak arra, hogy a ritka javakból részesüljenek. Teljesen mindegy volt számukra, hogy szabályos kereskedéssel vagy csempészéssel, ajándékként vagy netán rablással, fosztogatással érték el céljukat. Természetesen a római védelem is minden eszközt megragadott arra, hogy kirekessze ellenfeleit. Kijátszotta őket egymás ellen, alkalmi vagy rendszeres ajándékokat juttatott vezetőiknek, így például római típusú, fürdővel is fölszerelt lakóházakat épített nekik. A rómaiak megerősítették a határvédelmet a csempészekkel szemben, büntetőhadjáratot vezettek ellenük, megtiltották vagy engedélyezték, hogy fölkeressék a limes menti piacokat, végső esetben elkergették őket a határ közeléből.
A barbárok is nehéz helyzetben voltak. Újabb és újabb törzsek érkeztek, akik nekiszorították őket a határoknak, és akikkel szemben magasabb rendűnek érezték magukat a rómaiakkal való hosszú szomszédi együttélés eredményeként. A 3. századtól egyre gyakrabban fordult elő, hogy barbár csoportok római területen való letelepedésért folyamodtak, vagy azt fegyverrel akarták kierőszakolni. Erre egyrészt az a régi vágy sarkallta őket, hogy részesüljenek a Római Birodalom viszonylagos nyugalmából és jólétéből, másrészt pedig a másik oldalról rájuk törő ellenség elől igyekeztek oltalmat keresni.
Róma – bár tisztában volt a várható tragikus következményekkel – rá volt utalva a területére törekvő barbár embertömegekre. Ezzel azonban megindult az elbarbárosodás feltartóztathatatlan folyamata. A birodalom erőforrásai kimerültek, újabb embertömegek asszimilálására már képtelen volt. Ezért egy igen érdekes és egyedülálló kísérletbe kezdtek. A szarmaták földjét nagy sáncvonallal ölelték körbe az Alföldön (és talán a román alföldön is), és a demarkációs vonallal, amelyet római csapatok felügyeltek, igyekeztek távol tartani a germánokat tőlük. A pusztán katonai jellegű akció lényegében véve egy olyan ütközőállamot hozott létre, amely ugyan nem lett római birtok, mégis alkalmasnak tűnt egyrészt a szarmaták birodalomba való vágyakozásának megfékezésére, másrészt pedig a germán nyomás csillapítására. A sokat ígérő próbálkozás nem járt tartós sikerrel, mert néhány évtized után a 378-as csatavesztés és az újabb népmozgások megpecsételték sorsát.

*
Róma barbárokkal szembeni politikája mindvégig a napi sikerekre és eredményekre koncentrált, hosszú távú stratégiája sosem volt. Róma vezetői ugyan akarva-akaratlanul észrevették saját birodalmuk lehetőségeinek határait, ami a hódításról a megállapodott biztonságra való törekvés felé irányította őket, de nem ismerték fel, hogy az idegenekkel és a meghódítottakkal szemben régóta és eredményesen alkalmazott – integráló politikájukat ¬ mutatis mutandis– a határaikon kívül rekedt népekkel szemben is alkalmazniuk kellene. A kliens-királyságok rendszere vagy a szarmaták külső sáncrendszerrel való biztosítása ebbe az irányba mutat ugyan, de egyoldalúságuknál és az intézkedések szűkkeblűségénél fogva kudarcra voltak ítélve. Sem a szarmaták, sem más szomszéd népek nem emelkedtek igazi szövetségei rangra, ami ideig-óráig természetesen a római javakban való méltányos részesedésüket is jelentette volna, biztosítva számukra a romanizáció bizonyos fokát. Ennek hiányában még átmenetileg sem tudták föltartóztatni a rájuk és Rómára is végveszélyt hozó újabb népáradatok támadását. A szomszéd népek integrálására szolgáló sikermegoldásokat a keresztény és az iszlám vallás dolgozta ki és valósította meg a későbbiekben.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://okorivivas.hungarianforum.net
 
Római - Barbár viszonyok
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Eszterházy Hagyományőrző Fórum :: Gyűjtőmunkák, tanulmányok :: Gyűjtőmunkák, tanulmányok-
Ugrás: